Megpróbálom bemutatni a terroristákat néhány részletben

A terrorista egocentrikus világban él. Az a különös, hogy számtalan kiváló színész ilyen - ezt roppant nehéz elhinni. Hogy lehet, hogy valaki, akinek elsőszámú munkaeszköze az empátia, képtelen azt a való életre alkalmazni? Nálunk is az egyik ilyen a legjobb színész is egyben. Ez elég skizofrén helyzet, mert minden előadás színvonalán óriásit emelhetne már csak a jelenlétével, de közben, amit a háttérben művel, az mindenki koncentráciojat tönkre vágja, illetve az emberek már elore  60 százalékkal jobban utálják azokat a próbafolyamatokat, amiben tudják, hogy majd vele kell dolgozni. Szóval amennyire segíti képességeivel az előadás sikeresseges, legalább annyit veszítünk a rombolással, amit véghez visz.

A másik terrorista a fentinek az ellentéte - a legtehetségtelenebbek egyike. Paradox módon valahol nála még jobban is érthető, hiszen olyan szakmaert áldozta föl az életét, amiben ráadásul szörnyű - így persze, hogy az ember elkeseredett. És persze, hogy egy elkeseredett embernek nincsen senkije, amitől nyilván még elkeseredettebbé válik, és ez egy örök, boldog körforgás...

Őt nagyon sokszor sajnálom. De végülis magának csinalta.

Megosztás a facebookon

Bemutatnám a blogot, de élni sincs kedvem, mert színházban dolgozom

Most nem mutatom be a blogot, mert nincs kedvem. Általában ha az ember színházban dolgozik nincs kedve semmihez, csak hogy vége legyen a próbának. Valamiért. Én többnyire ebben kivételt képeztem,  de már magam is egyre sűrűbben nézegetem a telefonomon az órát. Hát eljött ez a perc is. Várható volt. Aztán vége, húzás haza.

Nálunk úgy nézem nagy előny, hogy nem igazán szeretik egymást az emberek, mert így viszonylag egyszerű elkezdeni a próbát. Egy másik színházban, ahol dolgoztam, még a szinpadon, óra tízkor is az új pletykákon cseverésztek, túlharsogva ügyelőt, bemondót. Nálunk ez nem fenyeget, hiszen senkit nem érdekel senki élete. Na igen, sokuknak nincs is. Egyedül, magányosan élnek, vagy a szerencsésebbek a párjukkal, a lakónegyed egyik elszigetelt papírfalú albérletében. Sajnos úgy néz ki, az is előny, hogy a nők szinte egytől egyig gyermektelenek, mert a szomszéd városban meg úgy hallottam, a pelenkák a vezető téma.

Természetesen minden színház tele van szörnyetegekkel - ők diktalnak mindent, mert aki nyugalmat akár, az alárendeli magát nekik. Ezt elég nehéz, én legalábbis nehezen viselem, de én járok rosszul, mikor ezen megkísérlek változtatni.

 

Van két-három nő például, akik kvázi rettegésben tartják a társaságot. Amit működtetnek, az kvázi egyenlő a Stockholm-szindrómával. Amikor épp nem elmebetegek, nem lökdösődnek és nem aláznak meg senkit, mindenki a kedvükben igyekszik járni, és senkivel nem olyan kedvesek, mint veluk olyankor. Nem is ertem, hogyan lehet tizeniksz even keresztül ez ilyen birka módra tűrni. No semmi baj, mert majd meglatom - bizonyára ugyanígy leszek vele én is, taplalom majd a hülyeségeket, mint a tobbiek - ha nem ebben a szinhazban, akkor egy másikban. Biztos vagyok benne, hogy az összes magyar színház tele van terroristákkal... Ha valaki ismer olyat, ami nem, hát azonnal jelentkezzen nálam!

Megosztás a facebookon