Bemutatnám a blogot, de élni sincs kedvem, mert színházban dolgozom

Most nem mutatom be a blogot, mert nincs kedvem. Általában ha az ember színházban dolgozik nincs kedve semmihez, csak hogy vége legyen a próbának. Valamiért. Én többnyire ebben kivételt képeztem,  de már magam is egyre sűrűbben nézegetem a telefonomon az órát. Hát eljött ez a perc is. Várható volt. Aztán vége, húzás haza.

Nálunk úgy nézem nagy előny, hogy nem igazán szeretik egymást az emberek, mert így viszonylag egyszerű elkezdeni a próbát. Egy másik színházban, ahol dolgoztam, még a szinpadon, óra tízkor is az új pletykákon cseverésztek, túlharsogva ügyelőt, bemondót. Nálunk ez nem fenyeget, hiszen senkit nem érdekel senki élete. Na igen, sokuknak nincs is. Egyedül, magányosan élnek, vagy a szerencsésebbek a párjukkal, a lakónegyed egyik elszigetelt papírfalú albérletében. Sajnos úgy néz ki, az is előny, hogy a nők szinte egytől egyig gyermektelenek, mert a szomszéd városban meg úgy hallottam, a pelenkák a vezető téma.

Természetesen minden színház tele van szörnyetegekkel - ők diktalnak mindent, mert aki nyugalmat akár, az alárendeli magát nekik. Ezt elég nehéz, én legalábbis nehezen viselem, de én járok rosszul, mikor ezen megkísérlek változtatni.

 

Van két-három nő például, akik kvázi rettegésben tartják a társaságot. Amit működtetnek, az kvázi egyenlő a Stockholm-szindrómával. Amikor épp nem elmebetegek, nem lökdösődnek és nem aláznak meg senkit, mindenki a kedvükben igyekszik járni, és senkivel nem olyan kedvesek, mint veluk olyankor. Nem is ertem, hogyan lehet tizeniksz even keresztül ez ilyen birka módra tűrni. No semmi baj, mert majd meglatom - bizonyára ugyanígy leszek vele én is, taplalom majd a hülyeségeket, mint a tobbiek - ha nem ebben a szinhazban, akkor egy másikban. Biztos vagyok benne, hogy az összes magyar színház tele van terroristákkal... Ha valaki ismer olyat, ami nem, hát azonnal jelentkezzen nálam!

Megosztás a facebookon